Kovács Bélának hívnak. Persze nem, de ez most mindegy. Mikor beregisztráltam az első e-mail címemet, az olyan volt, hogy kovibeci@email.hu. Meg volt egy olyan is, hogy superman@email.hu.

Aztán rájöttem én is, hogy hivatalos ügyintézéshez jobb lenne egy olyan cím, hogy kovacs.bela@email.hu és beregisztráltam. Aztán azt is, hogy kovacsbela@email.hu. Aztán azt is, hogy bela.kovacs@email.hu. Illetve azt már nem sikerült mert az foglalt volt, akárcsak a belakovacs@email.hu. Ennek nem örültem, de ez van.

Mivel előrelátó gyerek vagyok - meg azért is, mert mi, Kovács Bélák tartsunk össze ugyebár - irtam a névrokonoknak, és megkértem őket arra, hogy ha egy nekem szánt levelet nekik küldenéndek tévedésből, akkor legyenek olyan kedvesek arról a többi kovácsbélát értesíteni - a mi kis 2-3 fős csoprotunkban. Cserébe természetesen én is felajánlottam, hogy fordított esetben hasonlóan fogok cselekedni. Hú, de naív voltam, nem is tudom mit gondoltam olyan fiatalon.

Nem jött válasz. Semmi.

Aztán, ahogy elkezdtett terjedni az e-mail használat, elkezdtek szaporodni a nekem küldött, de valójában nem nekem szánt levelek is. A többi Bélának nem továbbitottam egyet se, de egy darabig lelkiismeretesen visszaírtam a feladóknak, hogy "ezt a levelet bizony nem nekem szántad", mert volt köztük pár hivatalos meg fontos levél is, és gondoltam segítek azzal ha jófej vagyok. A többség pedig szart visszaírni, akár csak annyit is, hogy "Bocsi, köszönöm".

A félreküldött levelek azóta is jönnek. Én meg egy nap arra gondoltam, hogy ki kéne rakni őket egy blogra, álljanak ott örök emlékül, mindenki okulására, tanulságok levonására. De lusta voltam, és elhalasztottam a dolgot. Aztán eljött a mai nap, jött a kövezkező levél, és létrejött ez a blog.